A Nobel-díjas Orhan Pamuk 2015-ben írt és elismerésre méltó gyorsasággal magyarul is megjelent regénye, A piros hajú nő másnak látszik, mint a korábbi művek. Mintha az író lemondott volna lírát, iróniát és köznapiságot ötvöző egyéni stílusáról. Persze, van rá magyarázat. Ezt a regényt egy amatőr írja, aki eredetileg író akart lenni, de mérnöki tanulmányai után negyvenöt éves korára sikeres ember lett, építési vállalkozó. Az isztambuli gazdasági körök ezen szereplőiről ugyan az író eddigi könyveiben nem szólt az elismerés hangján, de – gondolhatná az olvasó – nem kell mindig ugyanazt a nótát fújni.

Ahogy azonban haladunk lapról lapra a történetben, kiderül, hogy a főhősnek, mint az emberek többségének, van egy olyan titka – bűne, szégyene –, amely nem hagyja nyugodni. A regényt író Cemnek a titka különleges. 1985-ben nyári pénzkeresetként Mahmut, egy bölcs kútásómester inasa lesz, de hiába mélyül a kút, víz nincs sehol. A munka egyre kilátástalanabb, és az inas egy adott rossz pillanatban pánikba esve a kútban hagyja mesterét. Megölte, baleset történt, kimentették? Ez is halvány lehetőség. Kérdések, amelyre nem kap választ, de fél is választ kapni, mert ha kiderül az igazság, az iskolaelső szegény sorsú fiú felemelkedése a szó szoros értelmében kútba esik.

1985-ben ezen a területen volt kútásóinas Cem (ejtsd: Dzsem), aki a 13,5 milliós nagyváros építkezéséből itt is kiveszi tragikus részét

A tizenhét éves Cem számára az 1985-ös nyár más miatt is emlékezetes. Találkozik a Piros Hajú Nővel, aki ugyan már harmincöt éves, színésznő és férje is van, de egy éjszaka erejéig mégis ő lesz az, aki a kútásóinast férfivá avatja.

Az alaphelyzet tehát mozgalmas, de Cem Bey „mérnökregénye” nem ezen a nyomvonalon halad előre, hanem az apátlan nemzedék témakörében folytat mélyfúrásokat. Ráadásul egyedi módon. Vajon a mítoszok modern korunkban tényleg kihaltak, vagy a megmagyarázhatatlant most is átláthatóvá teszik? Vajon miért van annyi mítosz arról, hogy az apa megöli a fiát, illetve a fiú az apját? Cem Bey meddő feleségével, akivel tökéletes házasságban élnek, Szophoklésztől Firdauszín át Pasoliniig minden idevágó adatot feldolgoznak. Különösen az a kép ragadja meg képzeletüket, amely A királyok könyve alapján készített az ismeretlen mester: Rusztem felesége fiát, Szuhrábot siratja, akit – nem tudva, hogy a páncél őt takarja – párviadalban Rusztem ölt meg.

 Perzsa miniatúra a nevezetes (filmen is többször feldolgozott) apa-fiú jelenettel

A miniatúra magyarázata Orhan Pamuk szerint modern korokra is jellemző. Az egyeduralkodó amit megtehet, meg is teszi. A kép látható jelentése a megbánás és fájdalom, valóságos mondanivalója azonban az, hogy a szultán hatalma mindig könyörtelen. Ő az, ki mindent megtehet.

A regény jó úton halad afelé, hogy beletévedjen a keveseket érdeklő kultúrtörténet kijárat nélküli labirintusába. Amit még nehezít is a modern kori török történelem fontosabb fordulóinak esszéisztikus értelmezése. Aztán olyasvalami történik, ami az egész szerkezetet fölrobbantja, és mindent más megvilágításba helyez. Cem Beynek van egy fia, akiről nem is tudott, és Cem apátlan nemzedéke a fiában tragikusan öröklődik.

Vajon Pamuk története mindössze a fantázia diadala, vagy olyan jelenség, amelynek megértéséhez segítségül kell venni a Freud által elemzett Ödipusz-komplexust is? Ami lehet tartalmatlan feltételezés is, de valamit az mégis csak jelenthet, hogy Orhan Pamuk leghíresebb könyvét, a 2003-ban megjelent Isztambult 2002-ben maghalt apjának ajánlotta. (Magyarul 2007-ben adta ki az Ulpius-ház Könyvkiadó.) Annak a rossz apának, akit például így jellemez: megunta felesége hosszú vajúdását. Inkább elment barátaival szórakozni, és nem várta meg Orhan fia megszületését, különben is gyakran eltűnt vagy Pamuk édesanyja költözött el otthonról megunva a sikertelen, de nőcsábász üzletember férje rigolyáit.

Mítosz és Orhan Pamuk családtörténete kézen fogva jár a regényben. Egyfelől kiemelve, hogy minden sors egyedi, másfelől azt is bizonyítva, hogy ugyanezen életek összefoglaló mintázata, hiába a sok színes kaland, lehangolóan primitív és szürke.

Orhan Pamuk: A piros hajú nő. Helikon. 2006. (Fordította: Tasnádi Edit.)