Bartis Attila eddig két novelláskötettel bizonyította, hogy az úgynevezett kis műfajokban is képes tökéleteset alkotni. Természetesen a kicsi csak a terjedelemre vonatkozik, és nem az eredményre, amely minden esetben kiemelkedő.

1998-ban jelent meg A kéklő pára, amely tizenegy novellát foglal kötetbe. Ezekre a novellákra, hasonlóan A séta című regényre, jellemző az erős egyéni stílus, a tömör megfogalmazás. Bartis Attila az olvasót nem nyugalomba akarja ringatni, hanem rábeszélni a legnehezebbre, az empátiára, és az ebből fakadó helyes értelmezésre.

Ha nem is Aquinói Szent Tamás tételszerű követője, de neki is az az alapkérdése, hogy „honnan jöttünk, hová megyünk”. Röviden: az eredet, ami lehet Marosvásárhely, Szamosújvár, Budapest, Románia, vagy az a világegyetem, amely az egyszeri és újra nem alkotható ember számára adott.

 Marosvásárhely úgy, ahogy képeslapokon nem szerepel, de Bartis Attila sem az óvárosban lakott, hanem többek között panelben

Kiemelkedő novella, hogy tekintélyre hivatkozzam, Kemény István szerint is, a Károly avagy az irodalom története, amely akár még humorosnak is mondható. Főhőse Károly, a csótány- és egérírtással foglalkozó sánta fiatalember, aki egy szép napon költő lett. E minőségében sokáig ott élt Bartisék nyakán, mivel mentorának Bartis Ferencet tekintette. Aztán fölhagyott a költészettel, többek között díszmagyart öltött, amit Ceaușescu Romániájában esetleg a besúgók engedhettek meg maguknak. Károly azonban meggazdagodván, jó magyar szokás szerint, nemzetet akart menteni (természetesen ő is sikertelenül). Röviden: a félbemaradt költő pályája elég fordulatos és meredek, egészen addig, amíg fél lábát elvesztve az ifjabb Bartist telefonon föl nem hívja, és elárulja neki, hogy mi az irodalom lényege:

 – Ne légy író – mondta –, az író az ne, semmiképpen.

– És ha mégis?

– Akkor ne hagyd abba soha, mert megbolondulsz. Ezt ígérd meg Károlynak.

– Jól van, megígérem, nem fogom abbahagyni. De akkor nem bolondulok meg? – kérdeztem sírva.

– Akkor nem – mondta nevetve, fél lábbal egy pesti szanatóriumban, ahol másnap meghalt.

Ez a „abba ne hagyd”-parancs bizony kőkemény egy olyasvalaki számára, aki a szabadságát érzi korlátozva, ha kötelező határidőkkel kell dolgoznia. De egy évig mégis kivihető. Bartis Attila havonta egy tárcát adott le az Élet és irodalomnak, és ebből lett A Lázár apokrifek című tizenkét írást tartalmazó kötet.

Bár könnyeden kezdi (ez főhajtás is lehet Szív Ernő tárcái előtt), de hamar kiderül, Bartis Attila ehelyütt is olyan feladatot vett magára, ami szinte kivihetetlen. Lázár azért a „központi hős”, mert Krisztus feltámasztotta, és ebben Bartis Attila nem a kivételes jutalmat látja, hanem azt a keservet, hogy Lázárnak kétszer kellett meghalnia.

Tehát Bartis Attila istenkereső, ami az irodalomban jó társaságot jelent (elegendő Dosztojevszkijre gondolni). Ehhez a helyszín is adott, hiszen a tárcák szerzője a kereséshez egy szentföldi utazás emlékeit is fölhasználta.

 A Negev-sivatag Szentföldön különösen alkalmas hely arra, hogy Bartis Attila ehelyütt keresse az Úristent vagy a semmit

Persze, most is fölmerül, hogy mi az irodalom. Nem vigasz, hiszen egyszer eljön a pillanat:

(…) rádöbbensz, hogy a nyelv (…) sötét tömlöc.

A tizenkettedik tárca azzal összegezi az istenkeresést, hogy ő és két jó barát, meg akarja találni a sivatagban a semmit. Erőlködnek, érzik, hogy közel vannak hozzá, de mégsem sikerül. Mindig van még valami. Ez Bartis Attila optimizmusa. Ami pedig a Lázárhoz méltó feladatot illeti:

Eddig tizenegyszer meséltem az Úristenről. Lehet, hogy egyszer sem, másrészt viszont mégiscsak megpróbáltam. Mert mi más szólhatna az Úristenről, mint az életünk.

Ite, missa est.

Bartis Attila: A kéklő pára. Magvető, Budapest, 1998, 2007. – A Lázár apokrifek. Magvető, Budapest, 2005.