Szív Ernő hazatért. Két évtizednyi bolyongás után elfoglalta jól megérdemelt helyét: tárcanovellák rejtélyes szerzőjéből végre igazi regényhős lett. Darvasi László levette az álarcot, és Szív Ernőt mint hőst útjára indította, hogy viselje vállán egy klasszikus  regény minden terhét.

A teher bizony nagy: mert a regény legyen, hasonlóan Darvasi más műveihez, modern. Ne bíbelődjön cselekménnyel, de ne is legyen a tucatnyi tudatregény egyike (bár járhat a közelében). Ügyeljen arra, hogy a hős úgy viselkedjen, ahogy az a közismert Szív Ernőtől elvárható, aki már-már ódivatú kultúrlény. Például elsősorban borissza. (De azért megkóstol más italokat is, mert kell egy kis droghatás.) Aztán vonja vissza az irodalmi kisinas szerepét. Amikor azon meditál sötéten, mert még a depressziós napokat is kénytelen elviselni, vajon tehetséges-e még, vissza is vonja:

Régen tisztelte azokat, akiktől a legtöbbet tanult, Szép Ernőt, Márait, Krúdyt, Karinthyt, Esti Kornélt. Hajlongott előttük, mint egy égő fülű kisinas, felnézett rájuk, levegőt sem mert venni, ha körükben időzött, azt gondolta, istenek. Lehetett nagyvonalú vagy alázatos, tehetséges volt. Most meg? Csak legyint, mint nyugdíj előtt a rendőr. Mit neki most már ezek? Hát ők is meghaltak.

A regény, az Ez egy ilyen csúcs – A nagy Szív Ernő-füzet voltaképp részben kész volt, megjelent darabokban, hiszen már az első Szív Ernő-kötet, A vonal alatt 1994-ből is több volt, mint egyszerű tárcagyűjtemény. Haladt a regény felé. A szerző, Szív Ernő olyan kivételes egyéniséggé vált – egyszer még főszerkesztő is volt! –, akire az olvasó „a vonal alatt” mindig ráismerhetett. Aztán ott volt szereplőként a redakcióban már Bakó András is, akiben csak az nem ismerhette fel Baka Istvánt, a költőt, aki nem akarta. Tehát a munka dandárja nem a megírás volt (vagy a „kifogalmazás”, ahogy Szív Ernő mondja), hanem a szerkesztés. Valamint az áthallások szimfóniájának lekottázása.

Például a párizsi fehér füzet kezdete rímel Hevesi András Párizsi esőjére, Darvasi László ugyan mi mással indíthatna e helyütt, mint az égi áldással:

Persze megint esik, és megint az van, hogy beázott egy cipő, vagy beázott sok cipő, és a lábujjak olyankor mit csinálnak. Úgy zuhog, mint valami filmforgatáson, ahol a másnapos rendező nagyon el akarja áztatni a szereplőket. Ferdén megfeszülő szürke damilszálak, és nagyokat üvöltő szél.

A világutazás egyik helyszíne Párizs, ahol Szív Ernőnek élmény még egy kis húsbolt is. Talán éppen ez… Vagy esetleg az alábbi, amelynek kirakatát árnyékoló ernyő védi naptól és az éppen zuhogó esőtől. Persze, lehet, hogy a Hevesi-párhuzam csak az olvasó fejében él, mert köztudott, hogy Párizsban esőre mindig számítani kell 

A feladat az volt, hogy a fából vaskarikát csináljon, azaz egy újságműfajból, ami gyakran gyorsabban porlik, mint az alföldi homoksánc, kővárat építsen. Darvasi Lászlónak sikerült a mutatvány. Szív Ernőt, mint egy mai Szindbádot, világkörüli útra küldi, hogy keresse a kincset, amit hétköznapian szólva ötletnek is nevezhetünk. Mert a tárca alapja a gyorsan megvalósítható eredeti ötlet. Kincs, mert még elgondolni is képtelenség, hogy Tolsztojt a Háború és béke sok évig tartó „kifogalmazására" egy kósza idea ösztönözte volna.

 Minden magyar ember vágya, tengert látni. Szív Ernő Sylt szigetén bámulja reggel és este a homokbuckákat (dűne) és a végtelen tengert

Egyoldalú véleményem szerint az Ez egy ilyen csúcs „csúcsa” a korábban önállóan is megjelent elbeszélés, A berlini fekete füzet, amely sok többtételes rekviem az elhunyt barát, Baka István felett. De mivel tökéletes mű nincs, lehet, hogy vannak benne hibák. (A nyomozókkal való beszélgetés közben sajnos nem esik szó Dashiell Hammettről.) Aminek azonban Szív Ernő örül, mert a hibák javíthatók, csak vigyázni kell, a javítás az eredetit el ne rontsa. A dolog mindig kétesélyes. Az Ez egy ilyen csúcs – A nagy Szív Ernő-füzet azonban sohasem veri le a magasra állított lécet. Szív Ernő bevonult az öröklétbe.

Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs – A nagy Szív Ernő-füzet. Magvető Könyvkiadó, 2014.