Ha egy költő prózát ír, akkor egész biztos, hogy valami fontosat, másképpen ki sem fejezhetőt akar elmondani. Így volt ez már Babits Mihály Halálfiai című regényével vagy Kosztolányi Édes Annájával. Ráadásul regényt írni önmagában is életforma, hosszútávfutás. Továbbá a regényíró feje legyen káptalan, minden sorát a fejében kell hordoznia, hiszen, ha egy szereplőt kék szemmel indít útnak, menet közben nem lehet barna szemű is, ami a költészetben egyáltalán nem lenne szokatlan.

Kemény István első prózai kísérlete egy ízig-vérig modern kisregény, Az ellenség művészete volt 1989-ben. Ez után tíz évet kellett várni, hogy megjelenjen az igazi nagy regény, a Kedves Ismeretlen, amely egyfelől meglepetés volt, másfelől erősítette azt az izgalmas sorozatot, amelyet íróink a rendszerváltás után családregényekből hoztak létre. Mert a család évszázados fa, amelynek ágai-bogai, valamint a gyökérzete maga a történelem.

A teória egyértelmű volt, de a nekilendüléséhez sok akadályt kellett legyőzni, hiszen voltak olyan pillanatok is, amikor kétségessé vált, vajon Kemény István el tudja-e végezni a vállalt feladatot. Ettől azonban nem esett kétségbe:

De ha végül én nem írom meg, akkor még mindig ott van a család új nemzedéke. Lehet, hogy az én gyerekeim írnak majd családtörténetet. (Merthogy mind a hárman regényt írnak.) Persze én szeretném azért, de lehetséges, hogy éppen az a történelmi távlat kell a dologhoz, ami nekem nincs is meg. A családunknak mindenesetre jár egy ilyenfajta elégtétel. Jól megkínlódták a huszadik századot, amivel nincsenek egyedül, de közben minden nemzedékben élt nem is egy családtag, aki úgy nézett a családra, mint irodalmi nyersanyagra. Írói szemmel. Azt hiszem, minden valamirevaló család megtermi a maga családregény-íróját, és a mi családunk igencsak valamirevaló.

 Az Oroszlános Udvar bejárata két szigorú oroszlánnal: a Kedves Ismeretlen kétszer is itt kezdődik

A regény apparátusa nagyszerű. Van egy konkrét és egy képzeletbeli helyszíne. Az egyik az Országos Széchényi Könyvtár az Oroszlános Udvarával, a másik Nyék nagyközség, valahol a Duna mellett a folyótól két kilométernyire, esetleg a Budai hegység egyik nyúlványán, mivel kelet felé – a Dunán átnézve – az Alföld végeláthatatlan síkságát lehet látni. Persze a könyvtár is, amely 1985-ben költözött föl a Várba, csak nevében és néhány helyszínében hasonlít a „valódira”. De sem a község, sem könyvtár nem tekinthető torzításnak.

A történet tengelyét alkotó Krizsán család figurális gazdagsága is lenyűgöző. Az apa és az anya, a nagybácsi és felesége, a főhős, Tamás és két nővére, hogy csak a körkép előterében mozgó alakokat említsem, egytől egyig telitalálat. Mindegyikben van valami ismerős és valami különleges. Utálják a kommunistákat, de ebből nem lesz cselekvés.

Különösen azért lehetnének ismerősek, mert a szülőkkel az élen a jelentős idős és fiatal mellékszereplők olyan hajótöröttek, akiknek a fregattja a tenger nélküli honunkban futott zátonyra. Álmuk a Nagy Történet, amely mindent megmagyaráz és a szürkeségből kiemel, de amint benő a fejük lágya, belátják, valaki ellopta a tökéletes világmagyarázatot.

Kemény István kétszer is nekifut a történetnek. Először a tizennégy éves Krizsán Tamás kezdi életének két évtizedes felelevenítését a hetvenes évek közepétől, majd a felénél az Oroszlános Udvartól újrakezdi, hogy megtudja, hol veszett el a nagy történetet. Ehhez időrendi fogódzót olyan események adnak, mint a csernobili atomkatasztrófa (1986. április 25.) vagy az ember Holdra szállása (1969. július 20.). Ez utóbbi, bármenyire is hatalmas sikernek látszott, Kemény István szerint azt mutatta, hogy valami eltörött.

 A Föld a Hold felszínéről nézve (az Apollo 11 felvétele) 

(...) innen kezdve a történelem – az emberi faj szemszögéből nézve legalábbis – lefelé tart, egy másik faj irányába, ami majd az emberiségből emelkedik ki.

Ez az a pillanat, amikor a regényíró leveszi hűvösen elemző álcáját, és kiszól az olvasónak:

Én magam is, most kétezer-nyolcban, amikor ezeket a sorokat írom, ezen a folyamaton dolgozom, ebből élek.

Az új faj kikísérletezése a Kedves Ismeretlenben nem diadalmenet. Hősünk hiába bíztatja magát: „Törekedj, te marha!” Nehezen megy. A történelem elsősorban kínlódni tanította meg az embereket. Meg pótcselekvéseket indukált. Tamás apja egy időgépen törte a fejét, ami, természetesen, nem sikerült. Kemény István „időgépe” – a regényt bízvást ilyen szerkezetnek tekinthetjük – azonban működik.

A fejezetek világosan tagolt tartalmi egységként követik egymást, amelyben az idő hol lassan, hol gyorsan telik. A szereplők történetéről olykor előrejelzést kapunk, hol későbbi magyarázatot, de a szerkezet, amelyen a szerző költői eszközökkel is sokat szöszölt, tisztán őröl. Mindenki kiábrándult lesz, és ha van tanulság, talán csak annyi, mindenki győzze le félelmeit. Még akkor, ha maga az ördög keltette fel bennünk.

Az ördög a könyvben maga a könyvtár igazgatója, aki valaha jelentős, úgymond társadalmi-politikai személyiség volt. Pályáját a szokásos hátba szúrásokkal egyengette, de egyetlen elven ördög sem örökéletű, hiszen Kemény István szerint az általa ábrázolt korszaknak is az lesz a sorsa, mint minden másnak: feledésbe merül.

Az irodalom azonban elméletben fölényben van a lassan elhalványuló múlttal szemben. A nyelv erős anyag, ha megfelelően használják.  Képes megállítani a pillanatot. Ez az elmélet a Kedves Ismeretlen esetében is helytálló. A regény minden elemében eleven, erős, és már most is a magyar irodalom legfontosabb művei közé tartozik.

Kemény István: Kedves Ismeretlen. Magvető, Budapest, 2009. Változatlan utánnyomás.